Nagyzenekari koncert: Janáček, Suk, Martinů

február

15–16–17.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

15. szombat 

16. vasárnap 

17. hétfő 

Leoš Janáček: A ravasz rókácska – szvit (Jakub Hrůša átirata)

Josef Suk: g-moll fantázia hegedűre és zenekarra, Op. 24

Bohuslav Martinů: 1. szimfónia, H. 289

Jan Mráček (hegedű)

vezényel: Jakub Hrůša

Cseh karmester, három cseh szerző és egy cseh hegedűművész – röviden: cseh koncert. A műsoron Janáček legkülönlegesebb operája, A ravasz rókácska elevenedik meg szvit formájában, majd Dvořák veje, Suk hegedűversenynek is nevezhető Fantáziája szólal meg. A szólót Jan Mráček játssza, akit tűpontos intonációja, fenomenális muzikalitása és technikai felkészültsége miatt a kritikusok olyan virtuózokhoz hasonlítanak, mint Joshua Bell és Itzhak Perlman. A programot Martinů érett korban írt első szimfóniája zárja. A cseh zene elkötelezett hírnöke, Jakub Hrůša a Bambergi Szimfonikusoknál és a Covent Gardenben is vezető pozíciót tölt be. A Nemzetközi Martinů Kör és a Dvořák Társaság elnökét az Opus Klassik 2023-ban az év karmesterévé választotta, a 2024-es ICMA-díjra pedig három jelölést is kapott.

Néhányan biztosan elgondolkodtak már azon, milyen jó operát lehetne írni egy képregényből. Leoš Janáček írt is ilyet! Az 1920-ban képsorok formájában megjelent folytatásos mese Stanislav Lolek prágai festő állatrajzaiból és Rudolf Těsnohlídek verseiből állt. Ezt dolgozta át szövegkönyvvé a szerző, hozzáadta a morvaországi Magas-Tátra lélegzetelállító természeti világát, és megszületett A ravasz rókácska. A cím ellenére nem gyerekoperáról van szó. Élet és halál körforgása, szabadság, szerelem, anyaság és a természetbe való visszatérés jelenik meg a harmóniailag és motivikailag igen összetett műben. S bár Janáček sosem készített szvitet az operából, elszánt karmesterek újra és újra megteszik, hogy ezzel is népszerűsítsék a hányattatott sorsú darabot.

Josef Suk 1903-as Fantáziája kifejezetten felhőtlen időszakban született, mégis igen sötét tónusú mű, amely komoly kihívás elé állítja a hegedűs szólistát. A cím leginkább a darab formájára utal, amennyiben egyetlen zenei folyamatban kombinálja a szonátaformát a többtételességgel. A nyitómotívum végig jelen van a műben, s bár a benne szereplő hangközök változnak, ritmusáról és formájáról mindig felismerni. Az energikus első szakaszt kürtök kötik össze a következő, lírai dal és népies tréfa között ugráló résszel. A szédítő kromatika és hangnemi váltások után a finálét a nyitómotívum visszatérése zárja.

„Egyetlen hangot sem szabad megváltoztatni. Ez egy klasszikus szimfónia!” – jelentette ki az 1942-es premier után Szergej Kuszevickij, Martinů első szimfóniájának megrendelője. A karmester úgy fellelkesedett, hogy további őt szimfonikus művet rendelt a szerzőtől. Sokat érlelt első szimfóniája a kritikusok szemében Smetana utódjává emelte a műfajhoz magát addig felkészületlennek érző, immár ötvenkét esztendős Martinůt. A sokféle zenét felvonultató műben találni visszatérő részeket is, ilyen a nyitótétel disszonáns csillogása, amellyel a kontrasztos, angolkürtöt középpontba állító harmadik tételben találkozunk újra. A második tételben sebes menetelés fog közre egy oboán énekelt lírai szakaszt. Végül a kemény, ritmikus finálé a század egyik legizgalmasabb lezárásába torkollik.